Cormac (Coyote) Silverlane

Így utólag visszagondolva, látogatásunk Han úr éttermében meglehetősen kétes eredményűre sikerült.

Bár az vicces volt, amikor a Pokol Angyalainak marcona, szakállas alakjai megszállták a krimót, sojut és sört rendeltek, majd elővették a laposüvegben magukkal hozott „hazait”. Mi a szórakozásnál azért jóval komolyabb dologért mentünk oda, ezért a fiúkat hátrahagyva, egyből a koreai üzletember irodája felé vettük az irányt. A konyhán átvágva, a vártnál kevesebb ellenállással találkoztunk, így viszonylag hamar utolértük a tulajdonost a birodalmában. Nem mondhatnám, hogy Han úr kitörő lelkesedéssel fogadott minket.

A kérdéseink eleinte rendre lepattogtak róla, csak akkor enyhült valamelyest a hozzáállása, mikor a gorillájával feltöröltem az irodáját. Nagydarab és szokatlanul erős fickó volt a tag. Rendes esetben egy hozzám hasonló kétszer is meggondolná, hogy akár csak a közelébe is menjen. De nem sok hozzám hasonló járja New York éjszakáit.

Láttam, amint Han úr diszkréten (alig remegő kézzel) megnyomja a személyzeti hívó gombot, ezért jobbnak láttam az ajtón kilépve, az irodán kívül fogadni a biztonsági szolgálatot. Úgy vélem, nem vall túlságosan jó modorra, ha mindjárt az első látogatás alkalmával összetörjük leendő üzletfelünk bútorait. Ám - mielőtt túlgondolnád - itt jegyzem meg, hogy a goromba testőrök az én olvasatomban nem tartoznak szorosan az óvni való berendezési tárgyak fogalomkörébe.

Márpedig a csóka igen gorombán kezdte.  A bemutatkozásra sem hagyott időt, egyből nekem esett teljes száz plusz kilós tömegével. És emellett még gyors is volt a rohadék. Ha valamihez hasonlítanom kéne, hát az a jó öreg new yorki metrószerelvény lenne. (De az egy másik történet…)

Ott kúrta el a tag, hogy azt hitte, majd olyan Ong Bak-osan - Mi van? Én is nézek néha filmeket! - intézzük a dolgot.  Látszott a mozgásán, hogy benne van pár évtizednyi harcművészet, bizonyára a legkeményebb, legjobb iskolákból.  De az egy teljesen más súlycsoport, ha valaki Garoukkal edz... Én pedig rendszeresen lejárok a Central Park Gym-be a farkasfattyakhoz, na…

Meg persze egy jó bokszer is sokat tud javítani az esélyeken, nekem elhiheted. Elég az hozzá, hogy pár mozdulat, egy törött állkapocs és egy leszakadt vállízület után visszamentünk az irodába (jobban mondva a gorilla az úgy esett). Han úr ezek után jóval beszédesebb lett. Elmondott mindent, amit akartunk; sőt még egy közös üzletfelünk számát is hajlandó volt megadni, ami ez idáig nem jutott az eszébe. Az meg már a mi hibánk , hogy az a másik fél még ezen az éjszakán, csúnyán palira vett bennünket…   

De majd egy másik alkalommal azt is elmesélem.

Ha jól emlékszem, egy hideg novemberi éjjelen kezdődött az egész.

Más elbeszélések alapján már az ezt megelőző hajnal óta tartott - és egynél bizonyosan több éjszakán keresztül zajlott - az a folyamat, ami segített a helyi Kamarillának a várost megszabadítani a több évszázada tartó Sabbat befolyás alól.

Tudom, mert ott voltam.

Szerepem a történtekben persze jóval csekélyebb volt annál, mint gondolod, bár (ezt mások mondják) nem teljesen elhanyagolható. Az igazság az, hogy a városért vívott harc valójában már ’99 nyarán elkezdődött. Ekkor kezdte meg ugyanis a Sabbat a keleti part elleni általános offenzíváját Atlanta ostromával, amelyet sorra követtek az amerikai nagyvárosok megtámadása, köztük köztük Washington, Savannah,  Charleston, Columbia, Greenville, Asheville, Boston (hogy csak párat említsek közülük). Bizony nagyon sokan végső halált haltak közülünk ezekben a harcokban, mely lángba borította az egész keleti oldalt.

Gondolhatod, hogy a Kamarilla nem hagyhatta szótlanul a dolgot. És bár egy kicsit nehézkesen indult be az immunválasz a szervezet részéről, a mentségükre szolgáljon, hogy más események is történtek akkoriban, amik lekötötték a figyelmüket. De most New Yorkról szeretnék neked beszélni és az ott történtekről.

A Kamarilla elismerésre méltóan jól megszervezte a támadást, pár éjszaka alatt elpusztították, illetve kiűzték a város területéről majd az összes sabbatistát. Csupán Bronxban sikerült egy részüknek megvetnie a lábát és erőt gyűjtenie az ellentámadáshoz, Polonia érsek vezetésével. A szerepem az volt, hogy rávegyem a város garou közösségét, hogy legyen a segítségükre a rejtőző Fekete-kéz szektások felkutatásában és elpusztításában.

Csekély esélyem volt a sikerre, ismerve a Farkasok mentalitását, de végül a manhattani Csontrágó törzs vezérét sikerült valahogy meggyőznöm a cél „nemességéről”, ám az is lehet, hogy maguktól is elég bölcsek voltak ahhoz, hogy belássák: egy jól szervezett - a Maszkabált tartó - csoportosulással hosszabb távon jobban járnak, mint a fékezhetetlen sabbat szektásokkal a nyakukon. Döntöttek hát…

Egy éjszakával később pedig, a szigetre beszivárgó Sabbat (és félelmetes harci ghouljaik) egy csupa karomból és agyarból álló, dühödt garou falkával találta magát szemben. Ha láttad már, hogy mire képesek a felhergelt Farkasfattyak, akkor tudod, hogy miről beszélek, ha nem, azt kívánom ne is tapasztald meg soha. Szó mi szó, a Farkasok véres rendet vágtak az eltévelyedettek soraiban, majd ígéretüket betartva, Bronxban folytatták a vadászatot…

Azt hiszem ez volt az az éj, amikor tényleges szövetséget kötöttem az idős Karakkal és törzsével, a Csontrágókkal.      

Első rész

Ha jól emlékszem, 922 hideg telén találtam rá Nevermore-ra Brooklynban, a Green Wood temető egyik síremlékénél. Gyakran látogattam akkoriban a parkot - nyugalmat keresve a holtak között, a várost betöltő émelyítő nyüzsgés és az élőkre oly jellemző, állandó rohanás elől - élvezve a harmóniát, melyet a tudatos tervezés és a kialakulóban lévő tájépítész foglalkozás kölcsönzött a helynek. A holló fiatal volt és sérült, tépett tollazata és viharvert külseje valamely végzetes találkozás nyomait hordozták magukon. Sokáig figyeltem az apró madarat, ahogy ott vergődik és küzd a hideg hóban, mialatt törött szárnyaival megpróbál újra és újra felemelkedni a sötét égbolt irányába. Talán egy óra is eltelhetett, mire minden erejét elhasználva, felhagyott a próbálkozásokkal. Ezután egy lapos sírkő alá húzódva, csőrét a teste alá hajtva, csendben várta az elkerülhetetlent. Valamikor közben újra havazni kezdett, azon az éjszakán immár harmadjára. A keresztény időszámítás szerint pár éjszakával karácsony előtt járhattunk, pogány vérem azonban ennél jóval pontosabban határozta meg a dátumot. A téli napforduló éjjele volt. Furcsa mód, egy régi emlék talált ekkor utat az elmémbe a múlt századból. 847-et írtunk és szintén egy hideg, havas, decemberi téli napfordulót ünnepeltek az emberek Amerikában. Akkor találkoztam először azzal a különös halandóval - egy lepukkant kocsmában - Bostonban. Edgar Allan Poe-nak hívták a férfit és bár a neve semmit nem jelentett nekem, azt állították róla, hogy elismert költő és hogy pár verse már meg is jelent nyomtatásban, egyik közülük, még az Evening Mirror című New York-i lapban is - 45-ben - A holló címmel. Ez az alak rejtelmes történeteket, az érzékeket felcsigázó novellákat és költeményeket írt, melyeket rendre a titokzatosság atmoszférája lengett körül és állítólag nagy barátja és rajongója volt a Vértestvér társadalomnak. (Különösen egy Malkavita matuzsálemnek.)

Bevallom, halandó életemben sem voltam egy olvasott ember, és ez azután sem változott, miután megkaptam a Vér ajándékát, de még a századforduló előtt volt szerencsém megismerni a költő néhány alkotását, köztük a fent nevezettet is. Talán ez volt az oka, talán a szerelmemtől - Ilianától - tanultak, de ez után már nem voltam képes szó nélkül elmenni a lassan kimúló állat mellet anélkül, hogy ne adnám meg neki a könyörületes halált. Odaléptem hát a kifordult márványtömbhöz és kihúztam alóla az ellenállásra képtelen, apró teremtményt. Csak egy mozdulat, egy határozott rántás és vége a szenvedéseinek, gondoltam. Ám végül mégsem ezt cselekedtem. Ahogy ott álltam a sűrű havazásban, tenyeremben a csöppnyi, elhaló élettel, érezve az egyre gyengülő szívdobbanásokat, eszembe jutottak a rég halott költő szavai:

„S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében, Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár, S szóltam: Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste, Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ, Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár? S szólt a Holló: Sohamár.”

És ekkor már tudtam mit kell tennem. Az ajkamba harapva megidéztem a Vér ősi, gyógyító hatalmát…

Második rész

Egy előre megtervezett, gondosan felállított csapda volt Manhattanban… 931-et írtunk akkor. New York óriásira hízott az elmúlt 200 évben, akkorára, hogy már 835-re - Philadelphiát is megelőzve - ő lett az Államok legnagyobb városa. Mármint ami a lakosság lélekszámát jelenti. Persze ebben sokat köszönhetett a város a fekete ajkú lakosságnak és az óhazából érkező bevándorlók (főleg írek) tömegeinek is. Annyira jelentős volt ez a népességrobbanás, hogy a 20-as évek fordulójára New York megelőzte még Londont is, méltán érdemelve ki ezzel a világ első számú óriásvárosa címet. Nem csoda tehát, hogy ez a hatalmas embertömeg csak úgy vonzotta a hozzám hasonló élősködőket, mint a friss marhaürülék a legyet.
Rég túl voltunk már a polgárháborún, volt metrónk, szabadságszobrunk, és ahogy a különböző városrészeket egyre több és több híd kötötte össze, úgy vált a város egyre központosabbá. A harmincas évek elejére már több tucat felhőkarcoló hirdette Manhattan fenségét és gazdagságát. Így hát mindenki erre a szűk, alig nyolcvan négyzetmérföldnyi területre próbálta meg kivetni a maga kis hálóját.

Engem a kapcsolataim és halandó emlékköveim* is a kívántnál jóval többször a városba szólítottak ez idő tájt. Bevallom, nem szívesen hagytam el a vadont a „városi élet” kedvéért, amikor pedig mégis látogatást tettem a Nagy Almában, akkor szinte mindig igyekeztem meglátogatni a Manhattan közepén lévő Central Parkot. Nem csak azért, mert ez volt a város egyetlen valamire való kiterjedt zöld övezete, hanem mert itt tanyázott a város egyetlen valamire való Garou közössége is. A csontrágók… Csontrágók. Farkas-fattyak. Őrjöngők. A Park Védelmezői. Csavargók. Viszonylag sok névvel illethetném őket, de egyik sem adná vissza azt a kapcsolatot, azt az érzést, ami valójában hozzájuk köt. Nem a barátaim. Nem jelentik számomra sem a „családot”, sem a szerelmet, vagy hasonló, mélyebb szociális kötődést. Talán valamennyire a falkát. Igen. Ha nem lennék ennyire átkozottul magamnak való, és ha a farkasok egy kicsivel is többre tartanák a magamfajta vérszívókat, mint kiirtásra való betegséget. Talán.

De a legjobb, amit a magamfajta várhat tőlük anélkül, hogy ott helyben elpusztítják, egy kiadós verés. Márpedig abból kijutott nekem rendesen, szinte minden találkozásunk alkalmával. A Csontrágók a Patkányt tisztelik totemállatukként. Tudtad? A patkány túlélő fajta. Azt hiszem, ebben az egyben kicsit hasonlítunk. Hiszen túléltem én is azt az éjszakát ott, Manhattan szívében. Éppen csak, de túléltem. Máskülönben nem mondhatnám el neked most ezt a történetet…

Harmadik rész

A sötétség elemi erővel csapott le rám. Nem az a fajta sötétség volt, amit a fény hiánya okoz, nem. Ez több volt annál. Valami más. Ennek karmai és fogai voltak. És húsos, ölelő karjai, amelyekkel megpróbált szétszaggatni, amely a kiáltásra nyitott számon keresztül megkísérelt belém kúszni, olyan, ami egy ördögien sötét elme irányítása alatt kelt életre, hogy az elpusztításomra törjön. Ez valamivel az után történt, hogy a George Washington hídon átkelve a lépteimet észak felé vettem és elértem a manapság Fort Tryon parknak nevezett zöldövezetben lustán terpeszkedő Kolostorromokat. A tervek szerint itt kellett találkoznom egy európai vértestvérrel, bizonyos Quadir Al-Asmaival, a Toreador klánból. Quadir az első látogatását tette az Újhazában, és mint a várost és környékét valamelyest ismerő káinitát, engem keresett fel, és kért meg idegenvezetőnek. Csendes és nyugodt nyáreste volt - nem sokkal éjfél előtt - mikor találkoztam a férfival, a kolostor egy árkádos folyosóján. A rövid bemutatkozás után lépteinket a lágy holdfényben ezüstszínűre festett, virágoktól pompázó belsőkertbe vettük. Quadir megfontolt és határozott vértestvér benyomását keltette bennem, akinek megvan a hite, az ereje és a háttere ahhoz, hogy itt, az Újvilágban szerencsét próbáljon. Rövid beszélgetés után megegyeztünk, hogy előmozdítom az ügyét és segítem a bemutatkozását a város akkori Hercege előtt. Sajnos a beszélgetés annyira lekötötte a figyelmünket, hogy nem vettük észre időben az árulkodó jeleket. Az évszakra jellemző, a parkokban mindenhol megtalálható tücskök ciripelésének abbamaradása már önmagában felérhetett volna egy figyelmeztetéssel, csakúgy, mint a kert árnyékosabb zugaiban gyülekező sötét foltok megvastagodása… De azt mondják, az ember életében akkor hibázik legnagyobbat, ha az az utolsó hibája.

Végül is nem más, mint Nevermore éles károgása ütötte félre nálam a vészharangokat. Az okos kis állat egészen a híd lábától követett, kíváncsian arra, hogy a szokásos találkozási pontunk helyett miért errefelé vettem az irányt. Mikor kilenc téllel ezelőtt a Vér hatalmával megmentettem őt, kialakult közöttünk egy különös kapcsolat. Túlélte, megerősödött, és bár ritkán hagyta el a környéket pár tucat mérföldnél messzebb, ha a közelben jártam, valahogy mindig megtalált. Felnőtt állatként párt választott, fiókákat nevelt, de semmi nem tudta eltéríteni attól, hogy időnként a „társaságomat” keresse. Így hát az évek alatt sokat tanultam tőle, róla, a barátságról.
Ahogy a sötétség elemi erővel lecsapott ránk, Quadirral szinte egyszerre mozdultunk. Ő az árkádok felé, én a kert közepe felé vetődtem, legalábbis amerre az utóbbit sejtettem. A helyzetem pontos pozícionálásához mindössze harcias kis madárkám károgása és a Toreador által keltett zajok iránya adott némi támpontot, ahogy - a sötétség által az arcába hajított kesztyűt felvéve - ő is élethalál harcot vívott.

Az árnyékokból megidézett borzasztó csápok megpróbáltak először összeroppantani, majd darabokra szaggatni, és mindezt olyan változatos módokon, hogy ha csak szemlélője lettem volna a történéseknek, biztos élvezettel néztem volna a nem mindennapi árnyszínház groteszk előadását. De most a létezésem volt a tét. A jegyem pedig az első sorba szólt az előadáson. Azelőtt soha nem találkoztam „árnymesterrel”; az óvilágból ideszabadult Sabbat egy ilyen hatalmú képviselőjével. Ha egyedül lettem volna, semmi esélyem nem lett volna az öreg Lasombra ellen, de még így kettőnknek is meggyűlt a bajunk vele, főleg mert kísérői is voltak szép számmal.

A Lasombra csatlósai a gyilkolás hagyományosabb eszközeit tartották célszerűnek. Az olyat, mint a puska, a pisztoly és a hentesbárd. És ők sem finomkodtak a módszerekkel. Összehangolt támadásukon látszott, hogy nem először csinálnak ilyet, és nem az illemtan leckékért tartják őket a háznál. Így hát nagyon hamar igen nagy bajba kerültem. A vámpírvér sok sérülést meg tud gyógyítani, aki pedig kellő potenciával rendelkezik, az jóval szívósabb is, mint egy átlagos halandó. Ám van valahol egy határ, amit az átkozott lét még épphogy el tud viselni anélkül, hogy a fizikai károsodás visszafordíthatatlanná válna a számára. Én pedig pontosan ezen a határvonalon egyensúlyoztam, miközben kieresztett karmokkal jártam az elmúlás táncát a vérszolgákkal. És ők álltak nyerésre.

Még úgy is, hogy a sötétség csápjai közben engedtek szorításukból, és visszatakarodtak oda, ahonnan előidézték őket. Úgy tűnik Quadir végül felülkerekedett a Lasombrán. Keserű vigasz volt ez számomra, ahogy az utolsó vértartalékomat mozgósítva vertem vissza a halál táncosainak bősz ostromát. Még hárman voltak talpon a támadóim közül. Még mindig túl sokan, és még mindig túlságosan felszereltek. Éreztem, ahogy az egyikük egy teljes tárnyi lövedéket belém pumpál az M1928A1 típusú thompson géppisztolyából, majd…

…Nem volt más lehetőségem, mint hogy egy utolsó, öngyilkos rohammal rájuk vetettem magam, mit sem törődve a következményekkel. Itt már nem volt helye az óvatos tánclépéseknek, a mozdulatok tudatos, művészi megkomponálásának. Az állatias ösztönök vették át az irányítást. A Bestia, melyet próbáltam mindvégig az uralmam alatt tartani, elszabadult. És én vele zuhantam, egyenesen a halálba. Vagyis hát úgy éreztem, mikor minden újra elsötétült és egy utolsó, fájdalmas sóhajtással beleolvadtam a jó öreg anyaföldbe. Az elkövetkező fél évszázadot a kertben töltöttem, halálos mélyálomban. Illetve ahogy a tanult káiniták mondanák: torporban. A lassú gyógyulási folyamatban, melyben a testem megkísérelte regenerálni önmagát, szinte semminek nem voltam a tudatában, ami a körülöttem lévő világban zajlik. A föld fogva tartott, de ugyanakkor védelmezett is ez idő alatt. Jóval később, évtizedek múlva tudtam csak meg, hogy Quadir-nak valahogy sikerült megvásárolnia a területet, és szigorúan megtiltotta, hogy bárki megbolygassa ott a földet, ahová elmenekültem azon az éjjelen a végső halál elől. Azt mondtam, hogy szinte semmit sem észleltem, ami ez idő alatt történt a külvilágban - és ami a saját képzeletem által burokba zárt delíriumos, csápos, agyaras-karmos rémálmaimon kívül létezetek – ugye? Nos, nem teljesen igaz ez az állításom. Volt egy hang, amely vissza-visszatért hozzám időnként, hogy megpróbáljon kirángatni az áruló elme mély, sötét és visszhangos börtönéből.

Egy apró madárhang volt az; egy elveszett, magányos holló bánatos károgása…

*A fajtám számára az emlékkövek, vagy másképp - pillérek jelentik azokat a horgonyokat, melyek segítenek megőrizni számunkra a kapcsolatot az elveszített halandó léttel, és az „érzéseket” amelyek emlékeztetnek bennünket arra, hogy mik voltunk, mielőtt átkozottakká lettünk. / Fontos tudnod még, hogy az "emlékköveink" minden esetben valamilyen halandók./

Azt gondolnád, nem sok olyan dolog van, ami még meglephet egy több mint kétszáz éve a halandókon élősködő vámpírt New Yorkban, igaz-e? És mekkorát tévedsz, barátom.

Valójában számtalan furcsaság létezik ezen a földön, ami még fajtánk legöregebbjei számára is komoly fejtörést okozhat, vagy képes lehet alapjaiban megrengetni Káin ivadékainak féltve őrzött hitét és világképét. Azt mondom, a változás az egyetlen, ami soha nem múlik el körülöttünk és ez az, ami a mi öröklétbe ragadt létünk számára talán a legnagyobb átok. Az idő folyamába hajított kavicsok vagyunk csupán, miket az állandó hullámverés szép lassan elkoptat. Vagy jobb esetben csupán névtelenül tovasodor…

A raktárépület sötétjében lopakodó halál voltam épp, mikor annak az átokverte banu haqim-nak sikerült valahogy teljesen meglepnie. Biztos vagyok benne, hogy az orgyilkosok klánjának valamely titkos mágiája segítette őt a becserkészésemben, máskülönben az ösztöneim időben figyelmeztettek volna a közelségére. Az egyik pillanatban még vadász voltam, aki nyolc halandó zsoldos közül akarta kiválasztani a következő áldozatát, a másikban pedig már a puszta túlélésért küzdöttem. A természet kétfajta szerepet oszthat valakire. A ragadozóét és a zsákmányét. Néha pedig egyszerre mindkettőt. Ekkor lesz az élet és a halál között igazán vékony az a bizonyos határvonal. Ilyen helyzetekben legtöbbször az marad felül, aki erősebb. Vagy nagyobb fogakkal és karmokkal bír. Esetleg csak több szerencsével. Azt hiszem, ezen az éjjelen ebből a négyből három mindenképp az én oldalamon volt…

Tudod, amikor a halállal nézel farkasszemet, nincs időd gondolkodni. Csak fogcsikorgatva teszed, amit tenned kell. Ahogy akkor azt én is tettem. Támadóm a semmiből vetette rám magát, hangtalanul, kéretlenül. Illendő volt tehát, hogy ezek után ugyanoda küldjem őt vissza.

A rám zuhanó súlyos test lendületét átvéve fordultam át a vállamon, miközben balommal megakasztottam az orvgyilkos lecsapni készülő pengéjét. Az első támadást sikerült elhárítanom, ami mindenképp jót jelentett az „ismerkedést” illetően. Azonban régen megtanultam már, hogy döntetlenre játszani egy halálos késpárbaj közben merő ostobaság. Főleg úgy, hogy csak a másiknál van bökő. Így hát a vérem hatalmát egy szempillantás alatt az izmaim szolgálatába kényszerítettem, figyelve arra, hogy a lehető legközelebb maradjak ellenfelemhez. A testközeli küzdelemben ugyanis elvész a gyorsaság nyújtotta előny, és a széles, kaszáló mozdulatok is értelmét veszítik. Viszont nagy szerepet kap az erő és a hajlékonyság. És én egyiknek sem szenvedtem hiányát. Egy félfordulattal sikerült az asszamita fegyvert markoló karjára feszítenem az egyik lábam, majd egy erőteljes rántással kificamítani a fogásba vett végtagot. Ám ez még koránt sem jelentette azt, hogy teljesen harcképtelenné vált volna az ellenfelem, ráadásul a belsőmben fellángolt az éhség, és morogva feszült kötelékeinek a kitörni készülő vadállat. A közel kelet titokzatos gyilkosai pedig mindenféle gonosz kis trükköket ismernek, csakhogy megkeserítsék áldozatuk utolsó pillanatait. Aljas, csúf trükköket. Ideje volt hát nagyobb sebességre kapcsolnom.

Arasznyi karmokat növesztettem, ahogy végre utat engedtem a bennem mocorgó fenevadnak. És ezek a karmok a következő pillanatban haqim követőjének a húsába mélyedtek. Éreztem az orgyilkos döbbenetét, majd mikor agyaraimmal a vállhajlatába martam, már a félelmét is. Próbált volna valahogy kiszabadulni az ellene fordult helyzetből, de már nem engedtem. Egyszer régen volt szerencsém New Yorkban ellátogatni egy táncórára. Még rémlik, hogy a tanár valami olyasmit magyarázott, hogy együtt kell mozdulni a partnerrel, megtalálni, és követni annak ritmusát, igazi „macsó karakterként” pedig az előadás alatt végig dominálni, irányítani. Zamatos íze volt a vérének, tanácsai pedig örökre hasznosnak bizonyultak, azt hiszem…  

Követtem hát az orgyilkost a visszavonulásban, fordultam amerre ő, lerázhatatlan árnyékává válva ebben a halálos táncban. Miközben szüntelen téptem és karmoltam. Végül egy „jó pillanatban” hasznavehetetlen karját megragadva, saját kését meríthettem bele abba a sötét szívébe.

A további eseményekről csak homályos emlékeim vannak. Arra tisztán emlékszem, milyen csodálatos érzés volt, mikor a fiatal káinita vére lecsorgott a torkomon. A vámpírok vitae-ja jóval tartalmasabb a halandók vérénél, sokkal több erőt és hatalmat is biztosít fogyasztója számára. És én az utolsó cseppig kiittam mindet, ami az orgyilkosban volt, mielőtt a végső halálnak adtam volna őt.

Mire sikerült csillapítanom az éhségemet és megzabolázni a bennem tomboló bestiát, társaim már elvégezték a munka többi részét. Mikor körülnéztem, egy véres mészárszéket találtam a raktárépület helyén. Vérszolgák és zsoldosok feküdtek mindenfelé, holtan, vagy haldokolva. Vampy egy felborult motoron üldögélve, unottan piszkálta körmeit, az ifjú Trygve pedig egy halott koponyájából rángatta éppen kifelé az egyik rúnaveretes baltáját…

Egy

Ennoia leszármazottja vagyok, Iliana gyermeke. Büszkén mondhatom hát, hogy Lilith vére folyik az ereimben.

És Káin átkát hordozom, immár századévek óta. Azt mondják, halandó őseim között a Daoin Sidhe vérvonala sem volt ismeretlen. Megannyi homályba burkolózó történet, a mesék fonalával átszőtt, a múlt ködébe vesző legenda…

A magamfajtát, illetve akiket a természetfeletti ilyen, vagy hasonló formán megérintett, szinte letaglóz a 21. század elejének rideg valósága. A nyüzsgő metropolisz, a sohasem alvó Város. New York utcáit járom napszállta után - rég kihűlt szívvel - az éjszaka vámszedőiként ismert ragadozók egyikeként, kiket a halandók vámpírként rettegnek a sötétben. Betartom a Maszkabál hagyományát és a Kamarilla által a vértestvér társadalomra kényszerített törvényeket; és bár hivatalosan nem vagyok a Szervezet tagja, jó pár személyes kapcsolat fűz a helyi káinita csoportosuláshoz.

A Gangrel klánt mindig is a kívülállóság vádjával bélyegezték - főleg, amióta Xavier kivezette népemet a Szövetségből - ám engem nem zavar, ha különcnek tartanak. Nem mondom, hogy az Ítélethozó egy seggfej volt, vagy tévedett, mikor a döntését meghozta. Egyszerűen csak tette, amit jónak látott és szerinte tennie kellett…

A Nagy Alma. Milliók élete, kusza összevisszaságban egybefonódó sorsok, lüktető energiák, káprázat, bűbáj. Beltaine éjszakája van, nem sokkal éjfél előtt. A Central Parkba igyekszem. Nem látom, csak érzem belül a város erővonalainak hívását. Valahol mélyen, a csontjaimban.

A garouk ma is jelentős létszámban képviseltetik magukat a „zöldben”. Szerencsémre ez alkalommal egy szelídebb törzs, Fianna követői vannak ott többségében. Valahogy nem is csodálom, hiszen jeles nap ez az életükben. Gaia egyik fontos ünnepe a mai. A „Bárdok” ezúttal együtt mulatnak kedvenc Csontrágóimmal. Sátrak mindenfelé, piknikező halandók, kisebb pódiumokon zenei fellépők és amatőr színtársulatok váltják egymást. A park közepén, a Belvedere kastély tövénél - a Teknős tó partján - hatalmas áldozati máglyát gyújtottak a szervezők. Lángjai romantikus fénybe borítják a román és gótikus (persze csak utánzat) épület-hibrid kopottas falait. Ez utóbbit, és a magasra szálló szikrákat természetesen nagy ívben elkerülöm. Utam amúgy is egy kicsit messzebbre, egy félreeső táborba vezet…

A Farkasfattyak territóriumára érkezem. Hollóm – Nevermore - ezt az időpontot választja, hogy odaszálljon hozzám, mintegy támogatásként. – Pajtás, ebből baj lesz. – bukik ki csőréből a gondolat. Cseppet sem vigasztalnak a szavai, ahogy a vállamra telepszik. A farkasok pedig mintha már várnának ránk. Nem állnak az utunkba, ahogy lépteim az egyik nyitott pavilonjuk felé veszem. Csak annak bejáratánál terem előttünk egy tesztoszterontól túlfűtött, nálam két fejjel magasabb, robosztus alak. Nyilván azért, mert megérezte rajtam a Féreg szagát és most jó farkas módjára, végezni akar velem. Egy csendes, ám parancsoló hang figyelmezteti, hogy ne tegye. A pavilon mélyén egy karcsú női alak emelkedik fel egy parázstartó mellől. - Lépj be, Féreg teremtménye. – üdvözöl. Nem veszem zokon a beszólást. Ekkora luxust most nem engedhetek meg magamnak. Kérni jöttem. És hát szomorú bevallani, de igaza van. – Minek „köszönhetjük” a látogatásod tényét? Elmondom hát neki, miután illőn bemutatkozom. Mesélek a vérvonalamról, családomról, őseimről, átkomról…

Giselle. Így hívják. Csak az után tudom ezt meg, miután kedélyesen közli, hogy most mégsem tekerik le a fejem. Érdekesnek találja ugyanis a halandó múltam és a történetem. Nem sejti, hogy én már régebb óta ismerem őt. Jó pár napja, hogy titokban Nevermore-ral figyeltetem. A nő feltűnően hasonlít egy kedves ismerősömre. Mikor szóba hozom, azt a választ kapom, amit tulajdonképpen várok. Liberty az ő féltestvére. Gyanítom, valami tündérféle lehet. Amikor közlöm, mennyire kedvelem a hölgyet, kissé kiakad. – Semmi közöd hozzá, sötétség teremtménye! Ő tiszta, mint a nyári égbolt csillagainak ragyogása, te pedig romlott vagy, csak egy darab, mászkáló, halott hús!

Halott…

A szavai mélyen szíven ütnek.

De beleegyezik a kérésembe. Azt mondja, segít kideríteni, hová vezetnek csúf bélyegem - a „Fekete Féreg” jelének – bűzös lenyomatai. Ez az éjszaka különösen alkalmas az ilyesmire. Ma van ugyanis Beltaine, az Élet, a szeretet és a termékenység kelta ünnepe... Elsőnek megitat valami keserű löttyel egy kupából. Az íze olyan, mint az epének. Gyomrom hangosan tiltakozik ellene, de leerőltetem minden egyes cseppjét a torkomon. Mintha parazsat nyelnék. Szakasztott úgy, mint azok a távoli - tengeren túli - népmesék táltos, vagy milyen paripái. Azt mondja, ne küzdjek ellene, segít ellazulni az utazáshoz. Némi erőfeszítésembe kerül, de valahogy lenn tartom a belsőmet égető, folyékony tüzet. Majd megkér, hogy feküdjek le egy közeli priccsre. Megteszem. Már hárman fekszenek félkörívben, halotti mozdulatlanságban ott.

Halott…

Hollóm a pavilon tartórúdjára röppen, onnan figyel gyanakvón. Mélyen a szemébe nézek, majd még utoljára az elmémet az övéhez kapcsolva arra kérem, őrködjön felettem. Majd meglódul a világ. A hely észvesztő forgásba kezd körülöttem. A színek káprázatos illatokként tódulnak a tüdőmbe, a hangok a retinámra tapadnak, mint korai harmat az éj bársonyára. Kifordul a valóság szövete, ahogy hirtelen fellibben a fátyol. Arra eszmélek, hogy magam felett állok. Próbálom megtalálni az egyensúlyom a súlytalan lebegésben. Rémlik, kapálózok. Valaki megfogja a karom. Giselle az. Ott áll mellettem, a pavilon közepén lebegve. És még mások is. Szám szerint még hárman. Az arcukat nem látom, csak árnyalakjuk örvénylő színeit. Jó sok színt. Becsukom a szemem. Zuhannék, de megtart egy akarat. - Koncentrálj. Itt most mások a törvények. Nem tudsz igazán elesni. – hallom a ki nem mondott szavakat. Érzem, ha most megint kinyitom a szemem, a világ végéig fogok zuhanni. Vagy még tovább. – Koncentrálj a finom dobszóra. A szíved verésére. – Anyád. Az én szívem már régóta nem dobog! – Akkor a madáréra. Az majd segít megtalálni a belső ritmusod.

Halott…

És tényleg. Ahogy érzékeimmel Nevermore-t kutatom, egy gondolatfoszlányt érzek megtapadva a sátor rúdjai között. Már hallom madaram bátor kis szívének verését is. Dumm. Du-dumm. Du-dumm... Az élet ritmusa ez. Halk, mégis erőteljes dallam a halláshatárom küszöbén. Lassan kinyitom a szemem. A színek még mindig ott vannak, de már nem zavarnak annyira. Egy ezüst szál fut nyílegyenesen a hollóhoz. Megkönnyebbülve fújnám ki a levegőt, de itt még annyira sincs szükségem a légzésre, mint hátrahagyott testemben volt. Giselle az árnyalakom körül kavargó színek közül az egyikre mutat. A mellkasomon, egy göcsörtös kezet mintázó fekete jelre, amely mintha a szívemet markolná. Egy sűrű, az éjszakánál is sötétebb, fekete csáp az. Valahová, egy távoli homályba vezető irányba fut. – Azt kell követnünk. Szólj, ha készen állsz egy testetlen kirándulásra. – szavaiból kihallom negédes sürgetését.

Halott…

Az utazásunk tulajdonképpen nem tart tovább néhány elcseszett pillanatnál. Úgy tudnám röviden leírni, hogy elmosódó világ, pörgés, hányinger. A hely, ahová érkezünk, mélyen a föld alatt van, érzem. Felszentelt földön "állunk". Igen. Valahol az elementáris Gonosz templomában. A további vizsgálódásainknak egy mélyvörös színű, lágyan pulzáló fal vet akadályt. Talán vér lehet? A szívemet markoló árnyékcsápok a túloldalára vezetnek. Társaim óva intenek attól, hogy hozzá érjek. - Kellő felkészülés nélkül veszélyes is lehet. - Ja. Még a végén elhányom itt magam. Mindenesetre hallgatok rájuk. Jobb lesz ide fizikai alakban visszatérni. De hol van ez az itt? Ideje kiderítenem. Míg a többiek odalent kutakodnak, én elhatározom, hogy megnézem, miként néz ki felülről a hely. Fellebegek. Giselle figyelmeztet, ha elkeverednék, csak kövessem vissza az aranyszínű szálat a halott testemig.

Halott…

A templom a föld felett éppoly romlott, mint a felszín alatt. Valami rég elfeledett, vagy sárba taposott vallás ősi, kegyeleti helye lehet. Nagy adag gonoszsággal a falai közé szorulva. Valahogy meg kell jelölnöm, hogy visszataláljak ide. De hogyan? Odavizelhetnék a sarokba. Esetleg belekaparhatnék egy jelet az oltárkőbe, vagy a félig ledőlt oromzatra véshetnék valami obszcén rajzolatot. A hely nem ismerős, fizikai test nélkül pedig bajos bármilyen rongálást kiviteleznem. Nincs más, mint hívni legkedvesebb barátom. Nevermore egy igen okos madár. Megjegyzi az idevezető utat minden gond nélkül. Hívom hát. És ő válaszol a hívásomra. Amíg ideér, van időm elgondolkozni bizonyos dolgokon…

Ironikus, hogy szentségtelen létezésem legjavát éppen önmagam, és a sötétség szolgálói ellen harcolva folytatom. Nem vagyok a Kamarilla bábja. Immár a klánomhoz sem igazán kötődöm. Tündér vérvonalam talán az ölelésemkor örökre megszakadt. Egy-két kivételtől eltekintve nincsenek barátaim. A farkasok megvetnek, az atyám elhagyott. Öltem már Vadászt, öltem Szabbatot és legutóbb egy Orgyilkost. A végzet pengéjének éle állandóan itt van a nyakamon. Mégis, talán az Anarch áll gondolkodásban a legközelebb hozzám. A célokat tekintve legalábbis. Lassan ébredek rá, én igazából - egy ideje már - a Városhoz tartozom.

New York szürke betonrengetege az én otthonom.

Kettő

A jó bunyók nem tartanak tovább pár tucat szívverésnél (esetemben két-háromnál).

Tapasztalataim szerint az igazi élet-halál küzdelmek csak a hollywoodi alkotásokban húzódnak el hosszú, erőltetett percekig, ahol a feszültség fenntartása, a látványvilág kiterjesztése és a nézők ingerküszöbének a stimulálása az elsődleges szempont. Vagy esetleg még a fiatal halandók között mostanában oly divatos, szerepjátékos játékok közbeni szórakozásforma alatt. Egyik sem az én zsánerem…

Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy a filmes kaszkadőrök nem értenek a verekedéshez, de egészen más az, ha a remekbe szabott mozgáskultúrádat csillogtatod a kamerák előtt, mint amikor az életedért harcolsz egy koszos aluljáróban, vagy mondjuk egy – klórtól és vizelettől szagló - nyilvános vécében. (Esetleg egy földalatti, romlott hússzentélyben…) Most a halandó fiatalokra nem térnék ki külön, mert bár az ő képzelőerejük óriási magasságokban száguld időnként, de ezzel együtt a realitásoktól is legalább ennyire távol kerül.

Amúgy a kisebb csoportos összetűzések sem húzódnak tovább egy-két percnél. Bizony – tapasztalat. Ennyi idő alatt el kell, hogy dőljön, ki marad felül. A másik fél ekkorra már halott, vagy harcképtelen – vagy ha akad egy kis sütnivalója, már rég messze jár…

Az, hogy ezt a történetet most megosztom veled, ékesen bizonyítja a korábbi szavaim igazságát.

A történet pedig…

Egy átlagosnak mondható, New York-i éjszaka volt, mikor a társaimmal úgymond „felderítettük” a Hús Katedrálisát. Mondhatnám azt is, hogy megejtettük a mi kis privát pokoljárásunkat, ha történetesen nem az lett volna a szitu, hogy önként lépünk be az ördög otthonába. Pedig így történt. Mentünk mi magunktól. Egy válogatott csapat. Csupa idióta, ha jobban belegondolok. Bár szerencsés idióták.

A Hús Katedrálisa mélyen a Város alatt terült el, egy régi keresztény kápolna romjai közt Bronxban. (Manapság csupán egy apró emléktábla hirdeti a helyét.) És már a bejárattól érezni lehetett a romlottság bűzét, mely vastagon megülte a helyet. Volt akkoriban párunknak egyfajta gonosz, sötét Pecsétje, melyektől igencsak meg kívántunk már szabadulni. Ez a szándék vezérelt minket akkor, arra a helyre…

Belépve, egy kibaszott labirintus találtunk ott, a föld alatt. Mindenféle kamrákkal meg folyosókkal. Ja, és szörnyekkel. Mindjárt az első ezekből, amibe belebotlottunk, egy tzimisce harci-ghoul volt. Képzelj el egy tíz láb magas karmos, agyaras borzalmat, amely négy oszlopos lábon trappol feléd, hogy kitapossa a beleid. Na, ez volt az első nyoma annak, hogy jó helyen járunk…

Agyarat és karmokat én is tudok – ha akarok, már láthattad. És ha méretben nem is, de vadságban bátran felvehettem a versenyt a rémséggel - így hát gondolkodás nélkül rávetettem magam. (Amúgy is kívántam már egy ideje a bunyót.) Vérem hatalmát segítségül hívva az egész harc nem tartott tovább, mint amikor valaki elkortyol egy bögre kávét. Mondom. Jó, azért a többiek is besegítettek kicsit. Trygve jól megsorozta a lényt egy módosított M4-essel, amelyhez áldott jó angyalaim (Pokol Angyalai MC) ki tudja honnan, de tudtak olyan lőszert szerezni, hogy csak úgy robbant! Ja, és valami húst felforraló - vagy mit tudom én milyen - varázslatot is odavágott közben az én imádott boszorkánymesterem - Aisling…

Szóval elég hamar végeztünk a döggel. Csakhogy ezért keményen égetni kellett a vértartalékainkat - ami később rendesen visszaütött. Főleg, mert nem az volt az egyetlen hús és csont förtelem abban a szarfészekben. A másodikkal – a keményebbel és vadabbal - egy kamrával és pár perccel később találkoztunk.

Nem tudom, Trygvének miért ment el közben az esze, és ugrott bele a közelharcba, de ez a másik ocsmányság majdnem hazavágta, ahogy felbőszülten átrobogott rajta. Az északi balták ezúttal nem találtak fogást a kemény, pikkelyes bőrön. Pech… Ez a ghoul inkább hasonlított amúgy egy óriási vadkanra, mint gólemre és legalább kétszer annyi időt töltöttünk el vele, mire sikerült kicsinálnunk. Távozóban megkóstoltam a vérét. Epére hasonlított az íze, de legalább nem volt mérgező; és némileg csillapítani tudta az egyre inkább mardosó éhségemet.

A bennünk lakozó Fenevad legjobb fegyvere ellenünk az Éhség. Ezen az érzésen keresztül kúszik fel alattomosan a gyomrunkból, hogy alkalmasint átvegye az irányítást a tudatunk felett - és változtasson minket egy eszét vesztett, őrjöngő, önpusztító Bestiává.

A hiedelmekkel ellentétben, a káinita lét legnagyobb küzdelmei bizony belül zajlanak le. Mert amíg a különböző érdekcsoportoktól így vagy úgy, de távol tudod magad tartani valamelyest, addig a Bestia mindig veled marad, ugrásra készen...

Ezt most felírhatod a mai éjszaka bölcsességei közé.

És ne vigyorogj, mert belemászok abba az ocsmány képedbe!

Összességében azért elég jól elszórakoztunk odalent - egészen addig - míg Vampynak hogy-hogy nem, de sikerült kinyitnia a központi szentélybe vezető ajtót. Csuda okos egy lány az, én mondom. - „Helyén van az esze annak a tyúknak”, ahogy pedig az ük-ükatyám mondaná a messzi Írországban…

És persze mi másba futhat bele ilyenkor a magunkfajta a New York-i éjszakában, mint egy jó kis „Kamarillás” összeesküvésbe. Élén az egésznek pedig - egy hírhedt óvilági perszónával - a garázda jelzővel is illetett, brujah Ekaterinával. És annak híres gyermekével, Christof Romuald lovaggal. Mivel a Szentháromság is három összetevőből áll, illendő volt hát, hogy ez a szentségtelen csoportosulás is legalább annyiból álljon össze. Így esett hát, hogy a terem egyetlen valamire való bútorzatát, egy – bizonyára ősi - oltárkövet is hárman vettek körbe. A harmadik személy egy ismeretlen fehérnép volt, egy bűbájos vonásokkal megáldott, törékeny csontú apáca. (Mint később megtudtam - prágai Anezka volt az, Romuald lovag kedvese.)

Ekaterina ekkor a mi tudomásunk szerint a helyi Elízium őreként tetszelgett – ami egy elég magas és kikezdhetetlen pozíció. Ám mint kiderült, bábként használt fel erre a szerepre egy vérrel kötött fiatal káinitát. Aislinggel viszont volt egy régebb óta húzódó, személyes perpatvaruk. Csak úgy szikrázott kettejük között a levegő. Éreztük, hogy ezúttal öreg és erős vámpírokkal akasztottunk tengelyt, próbáltuk hát húzni az időt, míg Qadir al-Asmai (a Város Sheriffje) személyében meg nem érkezik az erősítésünk.

Illetve a többiek próbáltak egyezkedni. A „testvér”, a „béke” és a „barátág” hármas szólama legalább annyiszor elhangzott az elkövetkező pár percben, mint a híres 69-es Woodstocki Fesztivál teljes három napja alatt…

Én nem értek a politikához. Csak egyet akartam, megszabadulni végre a fekete pecséttől a mellkasomon. És ragadozóként ösztönösen tudtam, hogy a leggyengébb prédára kell rávetnem magam, ha el akarom ejteni az áldozatom. Miközben hüvelykről-hüvelykre araszoltam előre, a törékeny, fiatal vámpírlányra mutattam karmos kezemmel. Őt neveztem meg elsőnek, aki el fog pusztulni, ha nem hajlandóak teljesíteni a követeléseinket. És ekkor történt valami, ami mindnyájunkat nagyon meglepett. A lány egyszer csak, mintegy varázsütésre összecsuklott. Míg én bután bámultam a kezeimet, Romuald lovag (akinek beölelésétől kezdve védjegye a templomos öltözet - láncing, köpeny, emberméretű pallos, ilyenek…) aggódón Anezka felé indult.

Felismertem a sebezhetőségét és a kínálkozó lehetőséget, így az oltár felett átugorva a harcosra vetettem magam. Ekkor az események fenemód felgyorsultak. Félúton találkoztunk a templomossal a lány felé, aki – a szemem sarkából láttam – egy ronda, vonagló húsmasszává esett össze, és amiből valami még ocsmányabb próbált meg alakot ölteni. A templomosban méltó ellenfelemre akadtam. Éreztem rettenetes erejét és elszántságát. Tudtam, hogy nem szabad hagynom, hogy pallosának (Ainkurn) hatótávolságába kerüljek. Így hát erősen átkarolva, megpróbáltam a torkához férni az agyaraimmal. Nem sikerült. Ehelyett jól összegabalyodva, együtt zuhantunk az oltár mögötti fal tövébe. Mary, a vadóc gangrel lány (akkoriban a csajomnak mondhattam) egyből jött a machetéivel, hogy segítsen felszecskázni a lovagot, de a tanácsomra (valójában a figyelmeztető üvöltésemre) inkább az éledező förtelem felé vette az irányt. Az okos kis Vampy a vakuját villogtatta, hogy elvakítsa az ellenségeinket, Thrygve pedig - tanulva a korábbi hibájából - ismét a gépkarabély jobbik oldaláról osztotta az igazságot, rövid sorozatokat pumpálva a lassan testet öltő, Vukodlaknak nevezett ősi rettenetbe.

Ebben a pillanatban ismertük fel Romualddal, hogy mostantól mindannyian egy oldalon állunk; legalábbis addig, míg a matuzsálemmel nem jutunk valahogy dűlőre. Mindenki a tzimisce Antediluvian ellen fordult. Eléggé egyoldalú küzdelemnek tűnt. Ám mondanom sem kell, hogy a fogadóirodák most nem ránk tették volna a nagyobb esélyeket. Egyetlen dologban bízhattunk. Az időben. Még egy ilyen – a szó szerint - özönvíz előtti förtelemnek is szüksége van talán abból valamennyire, hogy a semmiből újjáépítse a testét és rettentő hatalmát.

Még félúton sem járhatott benne, máris pelyvaként szórt szét minket a szélrózsa minden irányába. Ekkor már az őrjöngés határán álltam, több súlyos sebbel a testemen, mint amikor a Csontrágók egyik alvezérével először mértem össze az erőmet a Central Park Gym-ben - úgy jó tizenöt évvel ezelőtt… A Fenevad közben a láncait szaggatva vonyított a bensőmben - én pedig vele üvöltöttem. Az éhségtől már vörös foltokat láttam ott is, ahol pedig csak a kiálló, törött csontjaim fehérlettek. Úgy voltam vele lassan, hogy mindegy ki lesz az, de aki a legközelebb jön hozzám, annak bizony feltépem a torkát, csakhogy az áldott vitae-jéhez hozzáférjek. A többiek persze messzire kerültek.

Mindennel ütöttük a tzimisce rohadékot, amink csak volt. És úgy nézett ki, hogy - bár az egyik szemét már Ő is elveszítette a küzdelemben - egyre inkább fölénk kerekedik. Csak nőtt és vastagodott, ahogy lassan (igazából túl gyorsan) magába gyűjtötte a Katedrális szentségtelen erejét.

És akkor megtörtént az, amit a középkorban minden bizonnyal csodának írtak volna le az egyszerű emberek. Thrygve Ulfsonnak sikerült a lehetetlen. Ez a srác, dacolva az Univerzum minden törvényével, egymaga kiütötte az entitást, akinek erejét és hatalmát a fél halhatatlan világ rettegte. Én ekkor már nagyon nem voltam magamnál, de ahogy később elmondták, a díszőrség elit katonáit megszégyenítő mozdulattal sikerült a halálos M4-es karabélyt valahogy az üvöltő Vukodlak szájnyílásának nevezhető résbe perdítenie, és egy megsemmisítő rövid sorozattal szétrobbantania annak fejét. Ennyi.

Mondanom sem kell, hogy a kényszerű érdekszövetség azonnal felbomlott, a korábbi ellentétek indulatokkal festett vásznai ismét egymásnak feszültek. Míg Romuald az ősi vámpír széteső testét vagdosta hatalmas kardjával - a brujahokra olyannyira jellemző megszállottsággal és dühvel – én emlékszem, hogy lassan megindultam felé. Jobb az elszámolást nem a végére hagyni. Közben Ekaterinának sikerült pár szóval és egy érintéssel kihúzni az indulatot a lovagból, tudod, mint amikor a borosüvegből kihúzzák a dugót. Még talán hangja is hasonló volt… Bár bevallom, ezt lehet csak képzelődtem, mert ugye minden erőfeszítésemet a Bestia megfékezésére kellett kifejtenem. A lovag ezt követően mentálisan teljesen összeomlott. Nagyon szerethette azt a szerencsétlen fiatal káinita lányt. A prágai Anezkát. Csak állt ott, semmire sem reagálva, rezignáltan. Könnyű préda lett volna.

A fenébe. Egyszerűen csak letéptem volna azt a nagyképű, kerek fejét, és kiszívtam volna a torzójából az összes kibaszott, zamatos vérét…

De még egy ilyennek is, mint én - kell, hogy legyen valamennyi erkölcsi tartása. Tudtam, hogy eljön majd egyszer a mi időnk. A Gyehennáig hátralévő összes éjszaka a rendelkezésünkre fog állni, hogy elrendezzük magunk között azt, amit ma elkezdtünk.

Lassan hátraléptem hát.

Ekkor nyílt ki a Szentély egyik oldalsó ajtaja, és Qadir helyett egy másik vértestvér masírozott be rajta a kíséretével. Regina Blake. A toreador Primogén jelölt Londonból. És a kíséretében az áruló tremere, Eugenio Estevez és még néhány asszamita orgyilkos. Mint egy elcseszett, latin szappanoperában. A záró jelenetre a kígyó is előbújik a fészkéből. Szép.

Végre teljesen összeállt a kép: Regina Blake végig szövetségben állt Ekaterinával. És ezek ketten egy új, a halhatatlanokat uraló világrendet akartak összekovácsolni a sötét mágia és a fekete pecsétek segítségével. Amivel minket is megbélyegeztek.

(Apropó, pecsétek. Mire a nagyja felfordulásnak vége lett, a bélyegeink is szépen eltűntek, mintha soha ott sem lettek volna.)

Katedrális… Bestia… Regina Blake nagy belépője. Én ekkor már remegtem az indulattól. A nő vérét akartam a számban érezni. Mindenáron. Valami beszélgetés zajlott a jelenlévők között, úgy rémlik. Majd egyszer csak Regina a vére hatalmával mindenkit térdre kényszerített a teremben. Azaz mégsem. Megroggyantak ugyan a lábaim, de nem azért, hogy a ribanc előtt térdepeljek. Ugráshoz készülődtem. Az ostoba azt hitte, mindenkit az uralma alá vont. De hamar kijózanodott, amikor feléje vetettem magam. A testőreit is meglephette a dolog, mert bár megpróbáltak, mégsem sikerült megállítaniuk. A szuka persze menekülőre fogta, és Isten a tudója, talán sikerült is volna neki lelécelni… Igen, ha nincs ott egy leleményes, a „semmiből” előlépő nosferatu. Hallod, haver! Nem kéne magad ennyire fényezned. Csak nekilökted a falnak a ribit. Ennyi. A többit már én végeztem el. Oké… Akkor azt mond meg nekem, egészen addig hol a csudában voltatok. Te meg a pajtásod. Úgy vélem az utolsó kérését annak a cafkának – jobban mondva a próbálkozását arra, hogy az uralma alá vonjon – talán teljesítenem kellett volna. - „Tépd le a nosferatu fejét!”… Ha nem sikerült volna neki másodszor is ellenállnom, akkor most nem beszélgethetnénk ilyen kedélyesen. Nemde?

A lényeg. Hogy teljes legyen a memoár, még azt beleírhatnád, hogy miután nem a Te fejedet, hanem az áruló toreadorét téptem le, majd kiszívtam az összes vérét és a végső halálnak adtam, az orgyilkosok hozzáállása is nagyon megváltozott a dologhoz. A szerződésükben beálló olyan változásként értékelték az eseményeket, ami az eddig érvényes megállapodásaikat semmissé tették. És rövid úton távoztak.

Ahogy Romuald és Ekaterina is kereket oldott, miközben Regina Blake pusztulása elvonta róluk mindenki figyelmét.

Igen. Eugenio Estevez pedig Aisling Sturbridge teljes és osztatlan - és gyanítom, hogy kitüntetett - figyelmét élvezi az óta is. Nos, az tényleg maga lehet a Pokol…