Péntek esténként az Afterlife-ban lépett fel…
Bandája, a Five Ghouls' Band egy lassú, ritmikus jazz-t játszott épp. És Lucy, mint minden este, elbűvölő volt, ahogy a színpadon állt és énekelt. Hangja lágyan és csábítóan szólt a falba rejtett hangszórókon keresztül, mély akkordjai sziréndalként vonzották a hozzám hasonló elveszett lelkeket…
Őt látva és hallva, újra forrni kezdett rég kihűlt vérem.
Hirtelen mindennél jobban akartam Őt. Éreztem, ahogy ínyem visszahúzódik a szemfogaimról, ahogy a pódium korlátját markoló ujjaimból arasznyi karmok csúsznak elő. A legnagyobb önuralmamra volt szükség, hogy ne vessem rá magam azonnal. Nem láttam, de az ösztöneim megsúgták, hogy az Afterlife kidobóemberei felém közelednek. Tisztában voltam vele, hogy a klubban nincs szabad préda, hogy itt mindenki valaki más tulajdonát képezi, és a tulajdonban okozott kár súlyos elszámoltatást von maga után. De nem érdekelt.
Tudtam, hogy öröklött hatalmamnál fogva bármikor elbánok tucatnyival is az ilyen ölebekből, ha azok a zsákmányom és közém állnak. Megidéztem hát magamban az Őserőt. A lány megérezhette a kitörőben lévő vihart, mert hirtelen, a gyilkolni készülő Fenevad szemébe - a szemembe nézett…
És Lucy szemeinek hipnotikus mély-zöldje, mint a nagy folyók mindent elnyelő, gigászi örvénye szippantott magába.
Ekkor - megannyi feledésbe borult hosszú évtized után - végre újra láthattam a Mississippi napfényben csillogó lágy hullámait, újra érezhettem talpam alatt a habokat szelő kicsiny gőzhajó gépeinek álmosító duruzsolását.
És újra hallottam a hajóorrban ülő, bánatos, fiatal New Orleans-i lány szívszorító énekét - a hullámsírba veszett szerelméről regélő búskomor dallamot...